Grief of 1000 Nights causes an oppenent to become so depressed that he is frozen for a number of rounds equal to twice the cost.

Azzal kezdeném a történetet, hogy elég volt. Itt a vége, fuss el véle :-)

Dióhéjban bemutatnám életem a blog szempontjából releváns részét és a lényeget, hogy hogyan sikerült nagyjából 3 éve alatt teljesen tönkre tennem mindent, ami én vagyok. Nem ajánlanám követendő példának.

Ez a történet nagyjából azzal kezdődik, amivel minden mese kezdődik: megjelent a herceg a fehér lovon (vagyis valójában csak egy cirmos cicája volt és egyszerű, budapesti vér csörgedezett az ereiben). Szóval szép kis szerelem szövődött kettőnk között, mert én például simán a szegény ember legkisebb lánya vagyok. Éltünk is, mint a mesében vagy 3 évig, semmi különösen említésre méltó nem volt benne, semmi kegyetlen vita, semmi féltékenykedés vagy egyéb rútság, viszont rengeteget nevettünk, császkáltunk, Tolnán és Baranyán is túl. (Most, ahogy ez így leírom, lehet, hogy ez mégis említésre méltó dolog.) De ugye az emberi agy az egy furcsa-érdekes képződmény és az utolsó félévben valahogy eltávolodtunk egymástól. Kölcsönösen. Úgyhogy a szakítás is olyan volt, mint a mesében. 

Utólag jöttem rá, hogy én ezt akkor valahogy nem éreztem véglegesnek. Never say never again. Csak örültem a hirtelen szabadságnak meg hogy most önmegvalósíthatok meg hogy azért szeretjük egymást, csak egy kis lélegzetet veszünk. Aztán kiderült, hogy az úr közben - megjegyzem teljesen kifogásolhatatlan módon - új vizekre evezett (eltelt közben körülbelül 2 hónap). Ez kicsit fájt. Legalábbis azt hittem, hogy csak kicsit. Mert amúgy nem gondoltam rá. Legalábbis azt hittem.

Innentől sikerült önkéntelenül (és önkényesen) sikerült rengeteg hibát elkövetnem. Nyilván nem ez volt az egyetlen oka a leépülésemnek, de nem szeretnék egyszerre sokat nyafogni. (De majd egészséges mennyiségekben adagolom a dolgot, hátha valaki okul belőle.)

A lényeg, hogy az alapból 59 kilós életvidám csini lány, aki bizonyos dolgokban egészen tehetséges eljutotta a kereken 100 kilós (omg), stresszes, pánikrohamos ápolatlan némberig. Jól hangzik, ugye? Most megpróbálok újra olyan lenni, mint voltam, okulva a hibáimból - ráadásul nem a szokásos "holnapra megváltozom" hozzáállással (ez már csak a pánik miatt sem lehetséges), hanem okosan, megfontoltam. No, erről szeretnék írni, hogy milyen voltam, milyen leszek. A vagyokot meg idővel megpróbálom elfelejteni.

Azért egyébként szeretem magam. És örülök, ha más is csatlakozik a küzdelemhez. Együtt mindig könnyebb, azért is döntöttem a blog mellett.